Valószínűleg nincs még egy autómárka, ami annyira megosztaná a közönséget, mint az Alfa Romeo. Rajongói tábora hatalmas, a lelkes keménymag az új típusok mellett boldogan restaurálgatja a Duettókat, vagy az Alfasudokat, miközben még a legmeghittebb családi ünnepeken is csillogó szemekkel mesélnek a gyönyörűen megmunkált szelepfedelekről, vagy a soklengőkaros hátsó felfüggesztésekről. Egy igazi Alfás int a szembejövő márkatársnak, a klubtalálkozókra rendesen eljár és életének egy részét autójának, illetve a márkának szenteli, amit nem kényszernek, hanem a boldogság egyik forrásának fog fel. A formával nincs baj A formával nincs baj Ezzel szemben sokan csak egy potenciális problémahalmazt látnak egy Alfákban, aminek csak azért olyan pontos a kormánya, hogy könnyen felmanőverezhessenek vele az autómentő szűk rámpáján. Egyébként is úton-útfélen szétesik, használati tárgynak ezekből kifolyólag alkalmatlan, hiszen életének legalább felét szervizekben tölti, ahol rejtélyes elektronikai parajelenségek után kutatnak a fejüket hitetlenül csóváló szakik. Ezen célcsoport így inkább egy japán, vagy egy német autó mellett teszi le a voksát, hiszen szépet és sportosat azok között is lehet találni. Az Alfások és a Többiek között így alkalmasint igen komoly viták alakulnak ki, melyek a legritkább esetben érnek véget bármiféle konszenzussal. Az, hogy ki milyen márkájú autóval közlekedik, szerencsére nem olyan komoly dolog, ami miatt ölre kéne menni, az mindenesetre szociológiai tény, hogy nincs komoly átjárás a két tábor között, az áttérés pedig jellemzően drasztikus fogadalmak mellett megy végbe (pl. "soha többet Alfa / BMW / Toyota"). Élvezetes benne ülni... Élvezetes benne ülni... Mi történik azonban akkor, ha az Alfa vezetősége azt mondja, hogy holnaptól már minden szép lesz? Az addigi rajongók elbizonytalanodnak, hogy most akkor ők rossz autóban ülnek, vagy mi, a többiek meg egy legyintés kíséretében azt mondják, hogy "hiszem, ha látom". Márpedig a 159-es bemutatójakor a Fiat konszern vezetősége nem győzte hangsúlyozni, hogy új középkategóriás modelljük mennyit fejlődött a 156-oshoz képest és a megbízhatóságra mostantól mekkora hangsúlyt fektetnek. A megbízhatóság kérdéskörének érdemi vizsgálatára sajnos vajmi kevés a nálunk töltött egy hét, az viszont mindenképpen bizakodásra ad okot, hogy az Alfa az utóbbi időben elkezdett felfelé mozdulni a megbízhatósági statisztikákban. Most meg itt van ez a 159 SW, ami előtt - márkapreferenciától függetlenül - mindenki fejet hajt. Pedig amikor tavaly tavasszal megláttam Genfben még egyáltalán nem nyerte el tetszésemet: míg a 155-ös után a 156-os valódi forradalom volt, addig a 159-es inkább egy alapos ráncfelvarrásnak és méretbeli felfújásnak, mintsem teljesen új modellnek hat. Aztán teltek-múltak a hónapok, egyre többször találkoztam az új olasz középkategóriás képeivel és mire oda került a sor, hogy egy rövid időre magaménak tudhattam, már kifejezetten tetszett. ... és menni vele ... és menni vele Az autó egyértelműen legjobban eltalált része az orra, nem véletlen, hogy ez az arc került fel a Brerára és a Spiderre is. Gyönyörűek az éles vonalak, az Alfa fordított háromszöge a belőle kezdődő motorháztető-domborítással és a vízszintesen húzódó króm díszlécekkel együtt, ezt az egészet pedig a fényszóró három kis mélyen ülő lámpagombóca koronázza meg. Utóbbi elé praktikus megfontolásokból kifolyólag elfért volna egy átlátszó plexi, így drasztikusan meg lehetne rövidíteni az autómosásra szánt időt, jó hír azonban, hogy az ide lerakódott mocsok egyáltalán nem látványos, a mindennapi használhatóságot így nem rontja érdemben ez a megoldás. Az SW, vagyis a Sport Wagon, azaz a kombi véleményem szerint valahogy mindig esztétikusabbra sikerült az Alfa ezen méretosztályában, a márkának ezt a jó szokását pedig a 159-es is tovább viszi. (A szerkesztőség általános véleménye szerint az egyik, ha nem a legszebb kombi a 156 SW.) Ugyan már a múlté a rejtett hátsó kilincs, ezen azonban kár bánkódni, az új, krómmal gazdagon ellátott ajtónyitó ugyanis sokkal szebb lett, mint az előd fekete műanyaga. A tetővonal - szintén a hagyományoknak megfelelően - végig finoman lejt, majd elérkezünk az autó hátuljához, ahol viszont tényleg nem történt semmi érdemleges változás, úgyhogy ezért akár meg is lehetne dorgálni az Alfát, ha nem nézne ki így is nagyon jól. Nézd a turbónyomást! Nézd a turbónyomást! Kevesen tudják, hogy a 159-es nem új modell az Alfánál, legalábbis ami a nevet illeti: 1951-ben ugyanis Juan Manual Fango a Tipo 159-cel lett világbajnok. Érdekesség, hogy a versenyautót egy 1.5 literes kompresszoros motor hajtotta, melynek teljesítménye nem kevesebb, mint 450 lóerő volt, bő félszáz évvel ezelőtt! Méreteit tekintve a 159-esnek kötelező nagyobbnak lennie elődjénél, elsősorban hosszúságban van komoly előrelépés, ebben ugyanis 22,5 centit gyarapodott az új modell, de a 10,5 centis szélesedés sem elhanyagolható. Ugyanennyit nőtt a tengelyek közötti távolság is, így ez immáron 2,7 méter, melynek elsősorban a hátsó ülésen utazók örülhetnek. Ugyan a prémium középkategóriás autók még mindig kisebbek, mint a flancos jelzőt nélkülöző �hagyományos� társaik, ellenben most már itt is normálisan el lehet férni, hosszú távon is. A hátra szorulók egyedül azt nehezményezték, hogy az előre történő kilátás meglehetősen korlátozott, de ez (sajnos) a legtöbb új autóra ugyanígy igaz. Sok mindent elnyel Sok mindent elnyel Mivel kombiról beszélünk, nem árt kitérni a csomagtartóra sem. A 156 SW 360 literével szemben az új modellbe már 445 liternyi poggyászt pakolhatunk be alapesetben, amitől ugyan még továbbra sem lesz a taxisok kedvence ez az autó, a fejlődés viszont jelentős. Az ebben a kategóriában megszokottól eltérő módon nem lehet a hátsó szélvédőt felnyitni és rajta keresztül bepakolni, mint például a BMW 3-as sorozatának Touring változataiban, ez azonban kevés gyakorlati hátránnyal jár. A csomagtér maga viszont egészen szabályos alakúra sikeredett, és örömre adhat okot, hogy van benne 12 Voltos aljzat, továbbá két fedeles tárolódoboz apróságoknak. Ennyi előzmény után foglaljunk végre helyet a vezetőülésbe, de a száguldozás megkezdése előtt azért nézzünk is szét itt egy kicsit. A domináns itt a roppant széles, fémmel borított középkonzol, melynek érdekessége, hogy ide költöztették egy csőműszer formájában az üzemanyag-szint-, és a vízhőmérséklet-jelzőt, de található itt még egy turbónyomás-mérő is, ami ritkaságszámba megy dízel autóknál. A 159-es belterében egyébként a körformák dominálnak, megszámlálhatatlanul sok kerek motívum található itt. Az anyagminőség pedig végre-valahára valóban prémiumautós, mindenhez jó hozzáérni és sehol nem lóg ki a lóláb. Gombnyomásra indul Gombnyomásra indul A Cuore Sportivo, vagyis a sportszív, amely elnevezés esetünkben kissé túlzás, hiszen ez a számtalan autóban megtalálható 1.9 literes 150 lóerős dízel, elindítása a sluszkulcs, vagyis egy kártya a kormánytól jobbra található nyílásba történő behelyezése után gombnyomásra történik. Az első pár alkalommal furcsa, hogy a gombot nem csak egyszer kell megnyomni, hanem addig úgy kell tartani, amíg el nem indul. A JTDm hidegen kicsit kerreg, de még bőven tűréshatáron belül van, bemelegedve pedig már a hangja is egészen kellemes. Viszont már az első pár száz méter után Déja Vu érzés kerít hatalmába; mintha már vezettem volna ezt az autót. Vagyis ezt biztosan nem, de volt egy olyan autó nem is olyan régen, amit teljesen ilyen érzés volt vezetni. Kis gondolkodás után össze is áll a kép, jöhet hát a nagy leleplezés: a 159-es Alfa Romeót kísértetiesen olyan vezetni, mint a BMW 3-as sorozatát! Ugyanolyan közvetlen és kellemesen nehezen jár a kormány, ugyanolyan pontos a váltó (leheletnyivel talán az Alfáé jobb), ugyanolyan stabil a futómű, ugyanolyan jól lassít a fék, szóval tényleg a megszólalásig emlékeztetnek egymásra, már persze szigorúan a vezetési élmény tekintetében.Noha a BMW hátsó-, az Alfa pedig elsőkerék-meghajtású, így megcsúszás esetén másképpen reagálnak (a 3-as el tudja dobni a fenekét, míg a 159-es minden esetben inkább az orrát tolja), hétköznapi körülmények között nem jönnek elő ezek a különbségek, hiszen tesztalanyunk teljesítménye még pont kellemesen az útra vihető az első kerekekkel is. A motorral egyébként semmi gond nincs, a közlekedés mindennapi kihívásainak bőven eleget tesz, országúton is jól lehet vele teherautókat előzgetni, miközben közlekedési viszonyoktól és a jobb láb nehézségének függvényében 6,5 és 8 liter között fogyaszt. A 159-est valóban élmény vezetni, a futóművön pedig érződik, hogy ennél sokkal-sokkal erősebb motorral is kacagva elboldogulna. Szerencsére ezt lesz is lehetősége bebizonyítani, hamarosan ugyanis 400 lóerő feletti 159-es is rendelhető. A gázról így nem túl gyakran kell elvenni a lábat, a 159-es valóban sportkombi módjára tapad az aszfalthoz, persze ebben a 225/50-es gumiknak is komoly szerepük van. Nézd meg galériánkat! Nézd meg galériánkat! A minőségérzettel tehát az utastérben és a vezetés közben sincs baj, egy kissé komikus hibajelenséget azonban csak sikerült kitesztelni a 159-esből. Történt ugyanis, hogy egy teljesen egyenes, ámbár kissé hepehupás úton körülbelül 45-50 km/órás tempóban ámokfutva egyszer csak lerepült valami az autó elejéről. A megállás utáni szemrevételezésben sikerült felderíteni, hogy bizony az Alfa-háromszög melletti egyik króm díszcsíknak hűlt helye van, így megindulhatott az útszéli vadászat az eltűnt elem után. Végül sikerült meglelni - nagy meglepetésemre egy darabban -, az viszont, hogy mitől esett le pont abban az ingerszegény környezetben, örök rejtély marad. A rakoncátlan díszcsík a hátralevő utat a kesztyűtartóban tette meg, a hiba oka a roppant prózai ragasztóanyag-hiányra vezethető vissza, ebből azonban semmi, de tényleg semmi következtetést nem kell levonni, ez a kis történet csak komikussága miatt kapott helyet a tesztben. A 159-es Alfa már nem éppen egy olcsó autó, igaz a tradicionális presztízsmárkákhoz képest még mindig kedvező árban adják. A tesztelt modell a legmagasabb, Distinctive felszereltséggel 8,69 millió forintba kerül, ekkor azonban már gyakorlatilag minden fontos benne van. Ez a "minden fontos" esetünkben a menetstabilizáló elektronikát (VDC-t), a 17 colos könnyűfém kerekeket, a kilenc darab légzsákot, a tempomatot, a kormányról is vezérelhető nyolc hangszórós cd-s rádiót, az automatikusan sötétedő belső visszapillantót és még igen sok minden más apróságot foglalja magában. A konkurensek ismeretében és a tapasztalatok alapján pedig így azt kell mondanunk, hogy az Alfa 159-es egy jó vétel. Pont. Különösen, hogy Magyarországon is érvényes a 3 év vagy 120 000 km garancia, ez idő alatt pedig a teljes szervizköltség ingyenes. Mégegyszer pont.